Az a helyzet, hogy Obama színrelépésével mintha tényleg fordulat állt volna be Washington közel-keleti politikájában. Az új amerikai adminisztráció jó kapcsolatokra törekszik a muzulmán világgal, ezt pedig Izrael nem nézi jó szemmel. S mivel Obama a jelek szerint tényleg eldöntötte, hogy a térségben egyszer s mindenkorra békét teremt, ezért Izraelben és szerte a nagyvilágban most óbégatnak a zsidók. Miért nem Iránt csepüli Obama – kérdik. S miért nem adja oda a zsidóknak szőröstül-bőröstül egész Jeruzsálemet? A Szent Város ugyanis a béke kulcsa. Izraelnek az egész kell. Nem hajlandó a palesztinokkal osztozni. Obama viszont – osztva az arab világ véleményét - nem fogadja el Izrael álláspontját. Ahogy a világ közvéleménye sem. Kivéve egy-két olyan cionistabarát országot, mint Magyarország.

Ilyen előzmények után jelent meg április 15-én az a levél, amelyet a WJC elnöke, Ronald S. Lauder írt Obama elnöknek, s amelyben kérte (mit kérte, fölszólította!), hogy változtassa meg nézeteit. Írtam erről már korábban (A Zsidó Világkongresszus beszólt Obamának), nem akarom ismételni magamat.

S minő véletlen, a Lauder-levél másnapján „For Jerusalem” címmel egész oldalas hirdetést jelentetett meg két amerikai lapban Elie Wiesel, hőn szeretett állítólagos hazánkfia. Nem ismerem a Washington Post és a Wall Street Journal hirdetési tarifáit, de a szegény „holocaust”-túlélőnek bizonyára sok zöldhasút kellett kipengetnie. De hát a „holocaust”-vallás főpapja – egyben a „holocaust”-giccs elsőszámú iparosa – mit meg nem tesz szeretett népéért! Különösen akkor, ha Jeruzsálem sorsa a tét. Szóval április 16-án megjelent a kolumnás hirdetés a két, világszerte olvasott lapban, s ha jól látom, a hazai sajtó erről egy árva kukkot sem szólt. Most akkor én szólok róla. A – címe szerint is – Jeruzsálem érdekében született hirdetés teljes szövegét tehát elsőként a HunHír közli idehaza. Íme szerény fordításom.

„Ez elkerülhetetlen volt: Jeruzsálem újból a politikai viták és a nemzetközi viharok középpontjába került. Gyors iramban új és régi feszültségek törtek felszínre. Tizenhétszer rombolták le és tizenhétszer épült újjá, s a város még mindig a diplomácia ütközetek középpontja, s ez fegyveres konfliktusba is torkollhat. Sem Athén, sem Róma nem ébresztett föl ennyi szenvedélyt.

Számomra, aki zsidó vagyok, Jeruzsálem a politika fölött áll. A Biblia több mint hatszáz alkalommal említi nevét – a Korán viszont egyszer sem. A város szinte nyomasztó súllyal van jelen a zsidó történelemben. Nincs olyan megindító ima a zsidó történelemben, mint amikor azt a vágyunkat fejezzük ki, hogy visszatérünk Jeruzsálembe. Sok hittudósnak ez a zsidó történelem, sok költőnek ez a város az ihlet forrása. Jeruzsálem a zsidó néphez tartozik, és sokkal több, mint egy város: ez köti össze az egyik zsidót a másikkal oly módon, amit alig lehet szavakba önteni. Amikor egy zsidó először látogat Jeruzsálembe, az nem az első látogatás; az hazatérés. Az első dal, amelyet hallottam, édesanyám altatódala volt Jeruzsálemről és Jeruzsálemért. Ennek szomorúsága és öröme része kollektív emlékezetünknek.

Mióta Dávid király Jeruzsálemet fővárossá tette, a zsidók a város falai között lakoztak. A folytonos jelenlét csupán kétszer szakadt meg. Először akkor, amikor a rómaiak megtiltották a zsidóknak, hogy a városba lépjenek. Majd a jordán megszállás alatt, amikor a zsidóktól – állampolgárságukra való tekintet nélkül – megtagadták, hogy a régi zsidó negyedbe látogassanak elmélkedni és imádkozni annál a falnál, amely Salamon templomának utolsó maradványa. Fontos arra emlékeztetni, hogy ha Jordánia nem csatlakozik az Izrael elleni 1967-es háborúban Egyiptomhoz és Szíriához, Jeruzsálem óvárosa még mindig arab terület lenne. Világosan fogalmazva: miközben a zsidók készek voltak meghalni Jeruzsálemért, nem gyilkoltak volna Jeruzsálemért.

Ma, először a történelem során, zsidók, keresztények és muzulmánok mind szabadon imádkozhatnak szent helyeiken. És – ellentétben bizonyos sajtóhírekkel – zsidók, keresztények és muzulmánok szabadon építhetik fel otthonaikat bárhol a város területén. A Jeruzsálem miatt érzett szorongás nem az ingatlanvagyonról szól, hanem az emlékezetről.

Mi a megoldás? A nyomásgyakorlás nem eredményez megoldást. Van hát megoldás? Lennie kell, s lesz is. Miért nyúlunk elhamarkodottan ehhez a legbonyolultabb és legérzékenyebb problémához? Miért nem tesszük meg az első lépéseket annak érdekében, hogy az izraeli és a palesztin közösségek megtalálják a békés együttélés lehetőségét a biztonság légkörében. Miért nem hagyjuk a legnehezebb, a legérzékenyebb ügyet arra az időre?

Jeruzsálemnek a világ zsidó spirituális fővárosának kell maradnia. Nem a szorongás és a keserűség, hanem a bizalom és a remény szimbólumaként. Ahogy a haszid mester, a braclavi Rebbe Nahman mondta: „A világon mindennek van szíve; a szívnek is megvan a saját szíve.”
Jeruzsálem a mi szívünk szíve, a mi lelkünk lelke.”

Elie Wiesel negédesen ájtatos hirdetése egyértelmű kiállás az izraeli politika, a Zsidó Világkongresszus mellett. Elie Wiesel szerint – bár ezt nyíltan nem mondja ki – Jeruzsálem ügyében nincs alku: a város a zsidó szellemiség központja, s annak is kell maradnia. Jeruzsálem a politika fölött áll, sőt – akárcsak az ún. „holocaust” – a történelem fölött lebeg. Mindezt a szerző a „holocaust”-giccs szokásos műfaji kellékeivel fűszerezi: az anyai szájból kisurranó altatódal, a zsidók örök vágyakozása, Jeruzsálem misztikus jellege a zsidók számára, amit nem zsidó nem is érthet meg. Már csak a könnyek, a wieseli szövegekben oly sűrűn felbukkanó sírás motívuma hiányzik a „szakrális” mutatvány teljességéhez.

Érdekes, hogy az állítólagos nagy jogvédő, a béke hirdetője soha nem emelte fel a szavát a palesztin nép mellett. Hogy világosabban fogalmazzak: Wieselt hidegen hagyja a sok évtizedes palesztin „holocaust”. Számára csak zsidó szenvedés létezik. Ő csak a zsidó Jeruzsálemet ismeri. A zsidó spiritualitás szemlélése közben oly mély álomba zuhant ez a Wiesel nevezetű „szakralitás”, hogy még a nyilvánvaló tényeket is figyelmen kívül hagyja. Erre igyekezett felhívni a figyelmet a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Sidra DeKoven Ezrahi.

A jeles tudós olvasói levelét április 21-én közölte a New York Times. Ebből idézek egy hosszabb részt:

„Miután oly ékesszólóan képviselte a náci, majd a szovjetizált Európa történelmi igazságtalanságainak az áldozatait, azt reméltük, Wiesel úr majd azon jogtalanságok felé fordul, amelyeket az ő népe követett el, s tiltakozik a palesztin nép tragikus elnyomása és kifosztása ellen.

Ehelyett Wiesel úr – mindenféle bizonyíték nélkül – az mondja nekünk, hogy „zsidók, keresztények és muzulmánok szabadon építhetik fel otthonaikat bárhol a város területén”. Kétlem, hogy Wiesel úr találna három muszlim családot Nyugat-Jeruzsálemben.

A jeruzsálemi és a ciszjordániai zsidó telepesek nemcsak Izraelnek a létezéshez való jogát ássák alá, hanem – inkább előbb mint utóbb – minket is arra jelölnek ki, hogy csatlakozzunk azon halottak falanxához, akik azért haltak meg, mert az olyan emberek, mint Wiesel úr, előnyben részesítik a történelemre és eszkatológiára vonatkozó mitikus utalásokat a valóságosan létező emberekkel szemben, akik békében akarnak egymás mellett élni.”

Sidra DeKoven Ezrahi szavaihoz nem kell kommentár: ő Jeruzsálemben él, pontosan tudja, milyen etnikai tisztogatás zajlik ebben a városban. A Wiesel nevű, kétes állagú „szakralitás” nem Jeruzsálemben honol, ő a „holocaust”-tal egyetemben a történelem fölött lebeg. Egy magába zárt faj fülledt levegője árad belőle. Tömény, fojtogató szag, ideje hát szellőztetni. A jeruzsálemi professzor már kinyitotta az ablakot.

Wiesel „spirituális reklámkampánya” után három nappal a Spiegel című német hetilap interjút közölt a Zsidó Világkongresszus elnökével. Természetesen az Obama elnökhöz címzett levél volt a téma. Ronald S. Lauder zsidó-főnök megismételte: az amerikai elnök téved, amikor Izraelt teszi felelőssé a közel-keleti békefolyamat megrekedéséért, mert éppen a palesztinok nem hajlandók a tárgyalóasztalhoz ülni. A Spiegel újságírója azt firtatta, vajon Lauder nem elfogult-e, hiszen köztudottan az izraeli miniszterelnök közeli barátja. Lauder válasza:

„Én nem a barátomat képviselem ebben az ügyben, hanem a zsidókat világszerte. Ugyanezt a levelet írtam volna akkor is, ha valaki más lenne a miniszterelnök Jeruzsálemben. Azzal, hogy megkísérli lekötelezni az iszlám világot, Obama igencsak elhanyagolja az Izraelhez fűződő amerikai kapcsolatokat.”

Lauder tehát a világzsidóság hangja. Lauder a világzsidóság sűrítménye. Kérdés, ki hatalmazta föl erre a szerepre. Vagy ez is a „szakralitás” nagy-nagy titka?
A zsidósűrítmény szerint tehát az a baj, hogy a korábbi egyoldalúsággal szemben az amerikai elnök az arab világra is figyel. A beszélgetés végén Lauder meg is fogalmazza, mit kellene tennie Obamának:

„Inkább Iránnal kellene foglalkoznia. A teheráni rezsim Izraelt és az egész nyugati világot fenyegeti nukleáris terveivel. Ezért is szükséges, hogy Obama feladja Izraellel szembeni ellenséges álláspontját.”

Nagy a nyomás Obamán. Úgy tűnik, hogy az amerikai adminisztráció és Izrael között kibékíthetetlen ellentét feszül. Obama azt vallja, hogy a közel-keleti helyzet végleges rendezése az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdeke, Izrael viszont ragaszkodik megszerzett pozícióhoz. A rendezés egyik kulcskérdése ugyanis éppen Jeruzsálem jövőbeni státusza.

Köztudott, hogy az ENSZ 1947-es, Palesztinára vonatkozó felosztási terve Jeruzsálemet corpus separatumként jelölte meg, tehát a várost nemzetközi ellenőrzés alá helyezte (volna). Az első izraeli-arab háborúban a város nyugati része izraeli, a keleti fele pedig jordán fennhatóság alá került. Az 1967-es háborúban Izrael – Ciszjordániával együtt – bekebelezte Jeruzsálem keleti részét is. A hódítást a nemzetközi közösség soha nem fogadta el: az izraeliek hiába foglalták törvénybe, hogy Jeruzsálem a zsidó állam fővárosa, a diplomáciai képviseletek - kevéske kivételtől eltekintve - ma is Tel-Avivban működnek (meglepő módon hazánké is).

Hogy mi lehet Jeruzsálem jövője? Erre több forgatókönyv is létezik. A legrosszabb megoldás az lenne, ha izraeli fennhatóság alatt maradna, ez ugyanis a feszültségeket tovább erősítené. Ebben az esetben még az újabb háború eshetősége sem zárható ki. A második megoldás: a város felosztása Izrael és a leendő Palesztin Állam között. Ezt Izrael következetesen elutasítja. A harmadik – s talán az egyetlen ideális – megoldás az lenne, ha az 1947-es ENSZ-terv valósulna meg, s Jeruzsálem, a három vallás szent helye nemzetközi fennhatóság alá kerülne. Ezt az álláspontot képviseli például a Vatikán is.

Na de kanyarodjunk vissza a Zsidó Világkongresszushoz. Az Obamához írt Lauder-levél, Elie Wiesel „spirituális reklámkampánya” és a Spiegel-interjú után, zárásként olvassuk el a WJC honlapján a legfrissebb kezdeményezést. Azt a Simon Peresz izraeli elnöknek címzett támogató nyilatkozatot, amelyhez bárki csatlakozhat. Íme a nyilatkozat szövege:

„Izrael ostrom alatt áll. Szerte a világon, sokféle formában tesznek arra kísérletet, hogy kétségbe vonják Izrael legitimitását: szakszervezetek hívnak fel Izrael elleni gazdasági szankcióra, akadémiai intézetek szólítanak fel izraeli egyetemek, professzorok elleni bojkottra, izraeli sportolóktól tagadják meg a részvételt különböző versenyeken, a média világszerte rögeszmésen Izraelre koncentrál, sőt elfogultan és egyoldalúan tudósít, és az ENSZ több időt szentel Izrael kritikájára, mint bármelyik más országra.

Egyetlen országot sem kezelnek úgy, mint Izraelt. Izraelt démonizálják. Holott Izrael a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, ahol az emberi jogokat, a törvények uralmát, a szabad vallásgyakorlást és a sajtó szabadságát tiszteletben tartják. Megalapítása után 62 évvel Izrael még mindig azért harcol, hogy békében és biztonságban élhessen. Mégis kétségbe vonják Izraelnek azt a jogát, hogy megvédje magát a terrorista támadásoktól. Izraelnek szüksége van az Ön segítségére.

Izrael Függetlenségi Napján arra kérjük, aláírásával támogassa Izrael népét és államát.”

A WJC honlapján – www.worldjewishcongress.org – található ez a felhívás a kék mezőben virító „Support for Israel” felirat alatt.

Támogassuk mi is Izraelt, kedves Olvasó. Méghozzá cseles módon. Töltsük ki a megjelölt rubrikákat, majd a legutolsó mezőben éljünk a felkínált lehetőséggel: „optional: add your own personal message to President Peres”. Vagyis: opcióként csatolhatjuk személyes üzenetünket Simon Peresz elnöknek. Hát üzenjünk néki oly módon, hogy aláírásunkkal egyben vissza is vonjuk a támogatásunkat. Fogalmazzuk meg személyes üzenetünket világosan, félreérthetetlenül. Például: „I don’t support Israel! Justice for Palestine!” Ez egyszerű szöveg, még a „szakrálisan” rozzant Peresz elnök is megérti. Minél többen mondunk ugyanis őszinte véleményt az Izraelnek nevezett gyanús „szakralitásról”, annál inkább öregbítjük Magyarország hírnevét a világban.

Ha már a történelem felett lebegő „holocaust”-giccs, vagyis Wiesel bátyó nem áll ki a palesztinok mellett, cselekedjünk helyette mi, magyarok. Hátha Wiesel bátyó is felébred a „spirituális” szunyókálásból.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.