2010. október 25. 14:51 Gondola

"Az SZDSZ utolsó, és eleve bukásra ítélt elnökeként mit gondolok arról a pártról, amelynek nyolc és fél éven át tagja voltam." Szó szerint...

Ezzel az írással nincs politikai célom. Nem akarok utólag okoskodni, pláne nem különböző elméleteket gyártani. Magamnak, a családomnak, a barátaimnak tartozom azzal, hogy legalább vázlatosan leírjam: a Szabad Demokraták Szövetségének utolsó, politikán kívülről előrángatott és eleve bukásra ítélt elnökeként mit gondolok arról a pártról, amelynek nyolc és fél éven át tagja voltam. Az alábbi tizenhét (a kronológiát csak részben követő) széljegyzetnek talán az adhat némi aktualitást, hogy az SZDSZ most - az új összetételű Fővárosi Közgyűlés megalakulásával - tűnt el visszavonhatatlanul a magyar politikai életből.

1. A demokratikus ellenzék ígérete

Egyetemistaként, a kilencvenes évek elején imponálóan bátornak gondoltam az egykori demokratikus ellenzék tagjait. Ma úgy látom, a Solt Ottilia által létrehozott Szeta volt az egyetlen releváns, valóban bátor tettük. A többi: Nyugaton jól kommunikálható macska-egér játék az egyre gyengülő hatalommal. A rendszerváltás előkészítésében a demokratikus ellenzék szórványos akcióinál fontosabb szerepe volt azoknak a családoknak és kisközösségeknek, amelyek a kommunizmus négy évtizede alatt is ápolták, megőrizték a - politikai felhangoktól mentes - keresztény és nemzeti vagy éppen polgári demokrata hagyományokat.

2. A négyigenes népszavazás ígérete

Érettségiző diákként 1989 őszén, a négyigenes népszavazás idején találkoztam először a Szabad Demokraták Szövetségével. Tetszett a párt fiatalos lendülete, markáns rendszerváltó attitűdje. Ezzel szemben az ügyesen lavírozó Pozsgay Imre és a mogorva, barátságtalan Für Lajos-Antall József kettős formálódó szövetsége egyáltalán nem volt szimpatikus. Reméltem, hogy nem lesz közvetlen elnökválasztás, és az SZDSZ megnyeri az első szabad parlamenti választást. Ekkor még nem ismertem a kampányok természetrajzát - komolyan elhittem, hogy az SZDSZ tudja, meri és teszi. Az eltelt két évtized (s különösen az elmúlt nyolc év) ezt sajnos egyáltalán nem igazolta.

3. A Demokratikus Charta ígérete

A mosolytalan, tekintélyelvű, a politikai ellenfeleket sokszor lenéző MDF-politizálástól 1993 táján is idegenkedtem. A militáns szélsőjobboldali csoportok megjelenése, a közmédiumok erőszakos elfoglalása megijesztett. Reménykedtem, hogy ellenzéki politikusok és vezető értelmiségiek összefogásából, vagyis a Demokratikus Chartából valami új minőség születhet. Keserves csalódás, hogy nem született belőle semmi más, mint az MSZP és az SZDSZ hosszú érdekházassága.

4. A 2002-es újrakezdés ígérete

Nem szimpatizáltam az Orbán-Torgyán kormánnyal. 2002 tavaszán riasztó volt a nemzet megosztottsága, a fideszes pártjelvényként használt kokárda. Ekkor léptem be az SZDSZ-be; remélve, hogy nemcsak a Fidesznek, hanem a koalícióban a szocialistáknak is ellensúlya lesz, önálló szabadelvű pólust képezve a magyar politikában. A D-209-es ügy, a Medgyessy melletti kiállás eloszlatta ezeket a reményeket - elfogadhatatlan volt, de ekkor még valahogy megmagyaráztam magamnak.

5. Az első nagy csalódás: Tölgyessy eltávolítása

Kifejezetten biztató volt, amikor az 1991-ben pártelnökké választott Tölgyessy Péter középre húzódó, patrióta, konzervatív liberális politizálást hirdetett meg. Ellenfelei (Pető Iván, Magyar Bálint és szövetségeseik) rövid úton megbuktatták. Olyan elképesztő módszereket alkalmaztak vele szemben, amilyeneket a magyar történelemben leginkább a diktatúrák felé vezető úton (például az MKP 1947 és 1949 közötti tevékenységében) figyelhettünk meg. 2009 nyarán és őszén kicsiben én is átéltem ugyanezt.

6. Szükségtelen koalíció Horn Gyulával

1994-ben az SZDSZ-nek látszólag semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy koalíciós partnerként belépjen a vállalhatatlan múltú Horn Gyula kormányába. A hatalom megszerzésének lehetősége azonban felülírt minden racionalitást: erős, önálló szabadelvű pólus kialakítása helyett a Tocsik-ügybe is belekeveredő SZDSZ 1994 és 1998 között elveszítette támogatóinak 65 százalékát.

7. Demszky pártelnöki megbuktatása

A 2000 decemberében pártelnökké választott, akkor még viszonylag sikeres és népszerű Demszky Gábor meghirdette az MSZP-től és a Fidesztől való egyenlő távolság politikáját. Pető, Magyar és Kuncze ezt nem nézhette tétlenül: rövid idő alatt megbuktatták. A módszerek itt sem voltak sokkal kifinomultabbak, mint kilenc évvel korábban Tölgyessy Péternél vagy kilenc évvel később nálam.

8. Gyurcsány elfogadása, Kóka befogadása

Az SZDSZ 2004 késő nyarán fontos (és egyáltalán nem dicsőséges) szerepet játszott Medgyessy Péter megbuktatásában, és az elmúlt évtized legnegatívabb magyar közszereplője, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásában. Néhány hónappal később az SZDSZ gazdasági miniszterként befogadta (majd 2007-ben pártelnökké emelte) az ellentmondásos megítélésű üzletemberből lett politikai kalandort, Kóka Jánost, akinek gazdaságpolitikája csúfos kudarcok sorozata.

9. Kiállás Őszöd és a rendőri brutalitás mellett

Az SZDSZ sorsa 2006 őszén pecsételődött meg. Az otromba és kiábrándító őszödi beszéd után a párt (előrehozott választásoktól félve) nem vonta meg a bizalmat Gyurcsány Ferenctől, majd kiállt az október 23-án minősíthetelenül viselkedő, brutális rendőrök és vezetőik mellett. Úgy vélem, ez az a két mozzanat, ami miatt az SZDSZ 2010-re eltűnt a magyar politikai életből.

10. Közömbösség a nemzeti ügyek iránt

Az SZDSZ számára sohasem volt fontos a nemzetpolitika. A párt keveset és rosszul foglalkozott a határon túl élő magyarok problémáival, és egyáltalán: a nemzeti ügyekkel. Egy komoly európai szabadelvű párt nem engedheti (és nem is engedi) meg magának ezt a közömbösséget, mert patriotizmus és liberalizmus, haza és haladás eszméje magától értetődően összetartozik. A nemzeti ügyek iránti közömbösség volt az első dolog, amiért elnökké választásom napján, 2009. július 12-én bocsánatot kértem a magyar társadalomtól.

11. A vidék sorsára hagyása

Kezdetben az SZDSZ-nek kiváló agrárpolitikusai, vidékfejlesztési szakemberei voltak, aztán fokozatosan megfeledkezett a vidéken élőkről, és hagyta, hogy politikai ellenfelei ráaggassák a fővárosi párt címkéjét. 2002 után az SZDSZ már tényleg csak Budapestre figyelt, a vidék problémáival egyáltalán nem foglalkozott. Ez volt a második dolog, amiért bocsánatot kértem.

12. Korrupciós ügyek

A Tocsik-ügybe való belekeveredés után az SZDSZ már nem mondhatta el magáról, hogy a magyar közélet tisztakezű szereplője. A liberális párt nem tanult a botrányból: konkrét ügyek említése nélkül is megállapítható, hogy az SZDSZ soha többé nem tudott megszabadulni a korrupció árnyékától. Ez volt a harmadik dolog, amiért bocsánatot kértem.

A cikk második része a tovább linkre kattintva olvasható.