|
Bogár L. írása
2010.11.30. 23:04
A birodalom visszavág?
A tavaszi választások előtti hónapokban már világosan látszott, hogy a globális hatalmi rendszernek nincs különösebb kifogása a Fidesz soha nem látott arányú győzelme ellen. Ez azért volt különös, mert a globális birodalom minden esetben azt várja el a vele együttműködő lokális uralmi elittől, hogy biztosítsa a birodalom kifosztó szivattyúinak zavartalan működését, és tartsa féken az emiatt mindig lázadozni kész kifosztott bennszülötteket. Logikailag tehát azt kell feltételeznünk, hogy valamilyen hallgatólagos egyezségnek mindenképpen léteznie kellett, mert ahogy 2002-ben és 2006-ban, úgy 2010-ben is minden eszköz rendelkezésére állt a globális hatalmi rendnek ahhoz, hogy ne csak a kétharmadot, de egyáltalán a Fidesz „sima” győzelmét is megakadályozza. Hogy a háttérben feltehetőleg már régóta formálódó rejtett, és számunkra egyelőre ismeretlen alku mit tartalmazott, azt nem tudhatjuk, ám az eddig is sejthető volt, hogy a következmények lassan úgyis kirajzolják majd ezeket a tartalmakat. A magánnyugdíjrendszer felszámolása ürügyén keltett most már egyre hisztérikusabb válságörvénylések talán adalékul szolgálhatnak e rejtett alku jobb megértéséhez. Ehhez először is rögzítenünk kell, hogy a birodalmi függések világában a lokális politikai rendszerben a választásokon elért, akár százszázalékos győzelem sem jelenti a hatalom megszerzését. Egy helyi politikai párt csupán az uralmi jogosítványokat szerezheti meg a nyugatias demokrácia politikai mutatványos bódéjának egyre kopottabb, lepusztultabb választási színpadán. Aki a hatalmat birtokolja, az az adott közösség döntő fontosságú lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi erőforrás-áramlási rendszereit ellenőrzi. Tekintettel arra, hogy az elmúlt harmincöt évben előbb az eladósítással, aztán a privatizációs folyamatokkal teljesen kiszolgáltattuk ezeket a meghatározó értéktereinket a birodalom multinacionális hálózatoknak álcázott kényszerítő-hatalmi rendszerének, így a magyar társadalom újratermelési folyamatainak irányítása is ennek a struktúrának a kezében van. A bankrendszertől az energetikán át a kiskereskedelemig, a távközléstől a biztosítási rendszeren át a médiáig hétköznapi létünk újrateremtésének minden elemét ő ellenőrzi. A választási győzelem csak arra elég, hogy egy párt megszerezze a legfőbb uralmi pozíciókat és jogosítványokat. Ezzel azonban csak arra szerez jogot, hogy ő hajtsa végre és szervezze meg a birodalmi hatalmi rend utasításaiból adódó feladatokat a lokalitás területén. Kétségtelen, hogy ebben van némi szabadsága, és bizonyos körülmények között kezdeményezheti akár a birodalmi szivattyúk szívási intenzitásának apróbb módosítását is, de ennél többre aligha képes.
Az áprilisi választás drámai lényege azonban éppen abban állt, hogy a magyar választók döntő többsége jelezte, hogy kifosztottsága legvégső fiziológiai határához jutott, tehát azt várja az uralomra kerülő elittől, hogy kössön gyökeresen új alkut a globális hatalommal a magyar társadalom alapvető újratermelési folyamatait illetően. Az új kormányt alkotó elitcsoportok talán kaptak is valamilyen halvány ígéretet a birodalomtól, hogy erre az új alkura sor kerülhet. Ám minden jel arra utal, hogy a „gazda” nem kívánta/kívánja teljesíteni még az eleve bizonytalan körvonalú és halvány ígéreteit sem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy maga a birodalom is súlyos erőforrás-deficittől szenved, így a választások után brutális és megalázó módon jelezte az új kormánynak, hogy esze ágában sincs enyhíteni a kifosztás eddigi szintjét, sőt az általa egyre inkább sürgetett szerkezeti reformokkal inkább növelni akarja azt.
Ezzel a „szerződésszegéssel” azonban a globális hatalom a kölcsönös szerződésszegések beláthatatlanul veszélyes eszkalációját indította el, és most ennek lehetünk tanúi. Bár a három kifosztó szivattyú, az adósságok kamatszivattyúja, a multik profitszivattyúja és a magánpénztárak járulékszivattyúja közül ez utóbbi látszott a „legártatlanabbnak”, a birodalom azonban láthatólag itt kíván a legbrutálisabban visszavágni. Egyre nyíltabban mozgósítja valamennyi belső kollaboráns osztagát, az MSZ-LMP „utó-SZDSZ”-ként működő intim liaisonjától a változatlanul a birodalom zsoldjában uszító médián át Bokros Lajosig, hogy akár polgárháborús fenyegetéssel is, de meghátrálásra kényszerítse a kormányt. Bokros, aki önálló kollaborációs intézményként is értelmezhető, a tőle megszokott fegyelmezetlenséggel már ki is fecsegte a lényeget. „Egy óra alatt bedőlhet a forint, és már készítik is Magyarország halálos ítéletét” – jelentette ki a nyilvánosság előtt, és ezzel óvatlanul világossá tette, hogy a „birodalmi páncélosok”, akárcsak 1956 novemberének első napjaiban, járó motorral várják a parancsot most is. Nem zárható ki persze az sem, ha már 1956-ot hozzuk elő a mai helyzet analógiájaként, hogy a kissé túldimenzionáltnak ható birodalmi megtorlás Orbán Viktor egy közelmúltbeli kijelentésére adott késleltetett válasz is egyben. Orbán Viktor metaforája arról, hogy „nyugati zászló alatt hajózunk, de vitorlánkat keleti szél fújja” a birodalom számára nagyjából olyan erejű jelzés volt, mint Nagy Imre bejelentése arról, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből. Akárhogyan is van, a birodalom megleckéztetni készül a szabadságharcát vívó Magyarországot, ezért mindennél fontosabb, hogy mind a kormány, mind a kifosztott többség világosan lássa: erőt, határozottságot kell mutatnunk, mert nincs hová hátrálnunk. .
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
