A „magyar” kormányt a jelek szerint a legkevésbé sem érdekli, hogy Izrael ENSZ-határozatok tömegét sérti meg, a Hágai Nemzetközi Bíróság ítéleteit semmibe veszi, üldözi, gyilkolja, földjeitől megfosztja, és hátrányosan megkülönbözteti a palesztinokat. A „magyar” kormányt a legkevésbé nem érdekli az sem, hogy a nemzetközi cionista lobbi évtizedek óta gyűlöletet szít az arabokkal és a muzulmánokkal szemben. Idehaza viszont a „magyar” belügyminiszter – a fajüldöző és a kirekesztésben verhetetlen izraeli állam nagykövetének társaságában – harcot hirdet a „rasszizmus” és a „kirekesztés” ellen. Röhejes, de egyúttal veszedelmes helyzet.

Ez az állandó ajvékolás a „kirekesztés”, a „rasszizmus” és a „nácizmus” újjáéledése miatt elvi okokból egyébként teljesen nevetséges. Mert értelmes, józan ember természetesen nem utál senki mást pusztán azért, mert az illető egy kisebbségi népcsoport vagy vallási közösség tagja. Aki nem tudná, annak elárulom: még egy hozzám hasonló „nácit” vagy „fasisztát” sem zavar, ha mondjuk egy fekete bőrszínű embert lát, és bármily meglepő, de nem akarom lemészárolni azokat sem, akik a buddhista vagy a hindu vallás követői, sőt önmagában az sem érdekel különösebben, ha bárkiről kiderül „sajátos szexuális identitása”. Ha nem tudnák a „rasszizmus” és a „kirekesztés” elleni küzdelem élharcosai, akkor elmondanám, hogy mióta a világ a világ, a kisebbségekkel kapcsolatban a következő két elvi probléma merül fel:

1. Mi a teendő akkor, ha valamilyen etnikai vagy bármilyen más kisebbség uralma alá hajtja, és elnyomja a többséget? Ebben az esetben sem szabad haragudni rájuk, és küzdeni ellenük? Egyébként az emberi történelem folyamán mindig is egy szűk társadalmi csoport – nevezhetjük oligarchiának, arisztokráciának, uralkodó osztálynak, vagy ahogy manapság finomkodóan mondják, elitnek – uralkodott a tömegek fölött. Számos esetben pedig ez az uralkodó réteg etnikailag különbözött az alattvalóktól. Például a spártai helóták – akik hatszor-hétszer annyian voltak, mint a dór eredetű spártai szabad polgárok – sem gyűlölhették a velük szemben képtelenül kegyetlen elnyomóikat? És vajon a sok százmillió indiai bennszülöttnek mindenképpen szeretnie kellett a néhány tízezer főből álló angol gyarmatosító „elitet”, amely kétségtelenül „kisebbség” volt a hatalmas szubkontinensen? És mi magyarok is „gyűlöletkeltők” és „kirekesztők” voltunk-e akkor, amikor nem tűrtük el, hogy a török, az osztrák, vagy éppen a kommunista „kisebbség” uralkodjon rajtunk? Szóval a kérdés a következő: szabad-e egy többségnek fellépni a rajta élősködő akár etnikai, akár bármilyen más kisebbség ellen, vagy pedig bele kell nyugodni az örök időkig tartó elnyomásba? Az pedig nyilvánvaló, ugye, hogy akik uralkodnak felettünk, és akik ellen esetleg lázadozunk, azokat a legritkább esetben szeretjük.

2. Mi a teendő az úgynevezett „destruktív kisebbségek” esetében? Vegyük például a homoszexuálisokat. Bánom is én, ki kivel, és mit csinál, a probléma azonban az, hogy ha a „melegek” a heteroszexuálisokkal egyenlő jogokat élvezhetnek (tehát szabadon hirdethetik a buziság „szépségeit”, egymással házasodhatnak stb.), akkor tovább gyengülnek az erkölcsök, az éretlen tinédzserek körében pedig többen lesznek olyanok, akik kipróbálják ezt az „alternatív életformát”, mindennek következtében kevesebb lesz a házasságkötés, és kevesebb gyermek születik. Magyarán: a buzik bizonyos mértékű korlátozására (nem börtönre gondolok természetesen) a család intézményének védelme, és azon keresztül pedig a társadalom, a nemzet egészséges fejlődésének biztosítása érdekében van szükség. Egyes gyanús üzelmeket folytató szektákkal sem az a baj, hogy híveik másképpen imádkoznak, mint a többségi vallás hívei. Hanem az a baj velük, hogy ártalmas befolyást gyakorolnak a fiatalokra, akiket esetenként szüleik ellen fordítanak, sőt a tanulásról is lebeszélnek, hogy azután a szekta vezérei számára hasznot hajtó rabszolgamunkát végeztessenek velük. A többségi társadalom védelme érdekében kell tehát korlátozni bizonyos „vallási kisebbségek” ténykedését – és vajon ez a korlátozás „gyűlöletkeltésnek” és „kirekesztésnek” minősül? De a törökországi örményekkel az első világháború idején, vagy a németországi zsidókkal a második világégés alkalmával sem az volt önmagában a gond, hogy ők fajilag nem a többségi társadalomhoz tartoztak. Azért üldözték, és gyilkolták őket, mert a többségi nemzetek úgy ítélték meg, hogy miközben ők élet-halál harcot folytatnak ellenfeleikkel, a „kisebbség” tagjai (vagy legalábbis egy részük) az ellenség érdekében ténykedik, illetve a saját érdekeit szem előtt tartva akadályozza a „nemzeti újjászületést”. (Ami természetesen nem mentség az ártatlanok üldözésére és megölésére.)

Valójában még a „kirekesztés” és a „gyűlöletkeltés” elleni harc mostani vezérei számára is vannak üldözendő és kirekesztendő „kisebbségek”. A zsidók például hosszú évtizedek óta elnyomják, kirekesztik és öldösik a palesztinokat, arra hivatkozva, hogy azok „veszélyeztetik Izrael biztonságát”. (Csak jelzem, hogy a zsidókat a nácizmus uralma idején ugyanúgy „Németország biztonságára” hivatkozva üldözték.) Ugyancsak a zsidók azok, akik „karanténba zárják”, vagyis „kirekesztik” mindazokat az embereket, akiket ők „nácinak”, „rasszistának”, „holokauszt-tagadónak” minősítenek. Amerikában a cionista tömegtájékoztatást terheli a fő felelősség, amiért az arabokat a legtöbben vagy csak terroristának, vagy pedig fondorlatos, milliárdos olajsejknek tudják elképzelni. A nyugati világban is egyre terjed az a felismerés, mely szerint bizonyos bevándorló kisebbségek nem hajlandók elfogadni az őket befogadó többségi társadalmak normáit. Legutóbb maga Angela Merkel német kancellár mondta ki, hogy a „multikulturalizmus megbukott”. Vajon akkor Angela Merkel „gyűlöletkeltő”, „rasszista, vagy az igazságot mondta ki végre a német társadalom védelmében? Ki dönti el, hogy ki az, aki a többségi nemzet hosszú távú érdekében emeli fel szavát az „élősködő”, vagy kifejezetten uralkodó helyzetű „kisebbségek” ellen, és ki az, aki tényleg alaptalanul gyűlöletet szít? Izraelben döntenek ilyen kérdésekről, vagy hol?