Magyar - amerikai kapcsolatok - és ami mögötte van

A felszínen minden nagyon szép és minden nagyon jó. A diplomaták bartságosan kezet fognak és mosolyognak a fényképezőgépekbe. A váltakozó elnökök baráti látogatásra jönnek és mennek. Megcsodálják itt a Parlamentet, ott a Fehér Házat. Szövetségesek vagyunk a NATO-ban és barátok az Európai Unió révén. Hadseregünk élcsapatai Afganisztánban vannak kiküldetésben szolidaritásból, segítve az ottan hosszú évek óta operáló szövetséges és baráti hadsereg győzelmét.

Ebbe az idillikus képbe vágott sokkolóan bele a minnap a Wikileaksnek az USA titkos diplomáciai levelezésének számottevő részét nyilvánosság elé táró jelentése. Ezek között olvasható egy Magyarországgal kapcsolatos 13 oldal hosszú részletes utasitás a budapesti követéségnek arról, hogy milyen információk megszerzése és továbbítása szükségeltetik, mely levelet 2009 nyarán Clintonné külügyminiszter jegyzett.

A hazánkról titkon beszerzendő adatok mindenre kiterjednek, semmit nem hagynak ki és pontos rendszerbe vannak szedve, csoportosítva, részletesítve és összefüggésbe hozva. Ezeket olvasva az első benyomás az, hogy ennek a hosszú listának a mintája talán egy, a világháború után a legyőzött diktatúrák titkosszolgálati irattárából zsákmányolt lista lehet, amit továbbfejlesztettek, s modernizáltak, mert csak azoknak volt ilyen alapossággal összeállitott listája - egy amerikai demokratának nem. A második egy felvetődő kérdés: hogyan küldhetett ki egy ilyen borzasztó utasítástömeget egy magát demokratának vallott adminisztáció egy kicsi, küszködő de baráti demokrácia követségére? Milyen lett volna várható egy republikánustól? Aztán, vajon egy kislétszámu követség mint amilyen a budapesti, vajon tényleg teljesíteni tudná-e mindazt ami kívántatik? Ráadásul nagykövetük egy görög származásu amerikai üzletasszony, aki Clintonné elnökségi kampányát hathatósan segítette, s bizonyára hálából kapta meg e posztot. Még szerencse, hogy nem egy amerikai magyart küldtek Pestre, amiről akkortájt járt a fáma - ugyanis most igencsak részvéttel lehetnénk felé.

Végülis vajon miért került ennyire pont kishazánk e nagyhatalom érdeklődési terébe? Ez teljesen új vonás. Eddig ilyet nemigen lehetett tapasztalni az elmúlt 90 esztendőben. Az első világháborút azét fejeztük be fegyveszünettel mert bíztunk egy igazságos békében amit W. Wilson elnök 14 pontos béketervében megígért, melyben vitatott területen népszavazás lesz - semi sem lett belőle. Kaptuk Trianont: 3.5 millió magyar és az ország 2/3 részének elszakítását. Mitt tett az USA, aki 1917-es belépésével eldöntötte a háborút, s békepontjaival csapdába jutatta országunkat? - hazavitte csapatait, s utólag szó nélkül aláírta a trianoni szerződést! Kissé máshogyan de ugyanezt tette a második világháború után. Kaptuk Párizst ahol a békszerződés visszavette tőlünk a Bécsi nemzeközi Szerződésekben visszakapott döntően magyarlakta területeinket, mindezt még országunk hadbalépése előtt. Arra hivatkozással, hogy ezt Hitler és Mussolini csinálta! Az nem számított, hogy igazságosan etnikai hazárokon húzódott az új magyar határ. De szó nélkül elfogadták, hogy Sztálin Teheránban ragaszkodott az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum alapján messze Lengyelországba tolt Szovjet határok megtartása mellett! Neki lehetett! Az 1956-os Forradlmunk kirobbanásáért rádióikon keresztül felelősek voltak. Aztán nemhogy segítettek volna, legalább nehány kemény szóval, hanem siettek kijelenteni, hogy mindebben semmi érdekük nincs. Értettek ebből Moszvában s ismét hidegvérrel eltiportak, s kegyetlen bosszút álltak. 1990 körül a nagy politikai átalakulásban tucatszámra alakultak új államok. Mi nem tehettünk semmit elszakadt millióinkért, mert üres ígértekkel nyugtatgattak, hogy t.i. az Európai Unóban minden megfog oldódni - semmi sem oldódott meg. Amit kaptunk az bankjaik, szövetségük és virtuális barátságuk. Ám az elmúlt 20 évben háborítatlanul folyhatott az elszakított magyarság megcsúfolása, üldözése, verése és beolvasztása. Még a jogos területi autonómia vagy nyelhasználati törvényeket sem segítik elő.

Talán mégiscsak igaz lenne reánk vonatkoztatva az a régen kimondott igazság: "Akinek ilyen barátja van, annak nincs szüksége ellenségre!"

Edmonton, 2010 évvége.
Dr. Pungur József